2012. október 25., csütörtök

Ha akarod, most veled álmodok....

Hogy mi a boldogság?
Most elmesélem, ha ide ülsz mellém szótlanul, szépen,
Hunyd be a szemed, ne gondolj semmire.
Figyelj a lelked rezdüléseire.
A boldogság ott mélyen tebenned van,
Most szunnyad éppen, némán és hangtalan, jelre vár, hogy kinyíljon, mint a virág.
Ébredő fény, amelytől más lesz a világ.
Boldogság, amikor másnak adni tudsz,
Ha békét hozol nem szörnyű háborút,
Nem mérlegelsz segítsz, ha valaki kér,
Megosztod ha asztalodon van kenyér.
Mersz szeretni, hagyod hogy szeressenek,
Letörlöd az érted hullott könnyeket.
Bízol, nyílt szívvel várod az ujj csodát,
Egy versben, egy dalban...ott a boldogság.
A boldogságért néha szenvedni kell,
Egyszer eljön, vedd hát észre,jól figyelj!
Engedned kell, hogy szívedet mossa át,
S kezedet megfogja egy igaz barát,
Ne félj, attól hogy most talán sírni kell,
Szívedből lassan eltűnik a teher,
Hallgasd szívverésed friss ujj dallamát,
Kicsiny csoda, de ez már a boldogság.


Óda Évához:

Látom, hogy figyelsz.
Látom, hogy rám pillantasz néha, még ha leplezed, akkor is.
Mindent tudok. Tökéletesen átérzem az érzéseidet,
és hidd el, csak te érted teszek mindent.
Senki másért.
A javadat akarom, a legfölsőbb szinteken.
Mindent érted teszek, csak te azt még nem tudod.
Semmit sem tudsz.
Fogalmad sincsen az egészről.
De majd egyszer.
Egyszer mindent megértesz,
és akkor majd szeretni fogsz..
és az lesz a legnagyobb dolog.
A legnagyobb dolog.



Hogyha lennék fűzfa lombja,
fűzfakarom elringatna,
és ha lennék kis madárka,
minden dalom hozzád szállna.
És ha lennék búvó patak,
eloltanám a szomjadat.
Vagy, ha kósza szellő lennék,
arcod körül lengedeznék.
Lennék lábnyom út porában,
csillagfény az éjszakában,
rosszkedvednek múló perce,
napsugár, mely melengetne,
lennék kéz, mely megkeresne,
téged hozzám elvezetne.
Hogyha lennék... de nem lehet,
ember vagyok aki szeret.
Talán bűnös, talán igaz,
csöppnyi sóhaj, csöppnyi vigasz.


Olyan furcsák vagyunk mi emberek,
A szemünk sír , az ajkunk nevet.
Azt hisszük másról, hogy boldog talán
S irigykedünk egy-egy szaván.
Azt hisszük, ha a másik szeme ragyog,
Gondolatai tiszták s szabadok,
S nem vesszük, dehogy vesszük észre,
Hogy könnyek égnek csillogó szemébe.
Oly furcsák vagyunk mi emberek,
A szemünk sír, az ajkunk nevet.
Hazugság az egész életünk,
Mert akkor is sírunk, amikor nevetünk.


Szívemben a szeretet óceánja,
Ha elindul nem akad gátja,
Cseppjeit csöppentem fejekre,
S beköltözök általuk a szívekbe,
S csak adom az éltető forrást,
Nem várok érte viszonzást!
Ha mégis kapok valamit cserébe,
Hatalmas hálával tartozom érte!
Süssön a nap sugara,minden emberkére,
Vigyen boldogságot,mindenki szívébe.
Lépteitek vezérelje,mindenütt a szeretet
Kívánom hogy a mai estéd hozzon sok-sok örömet





Eljött az éjszaka, búcsúznom kell Tőled,

aludj nagyon jól, ezt kívánom Néked!
Álmodban képzeld azt, hogy mezőn sétálsz,
a kezedet fogom és vigyázok rád.

Amikor elalszom, Terád gondolok,
hogy lélekben most is, Veled Vagyok.
Kezemmel végig simítom az arcodat,
Ajkammal átadom a jóéjt csókomat!






Szeretet Tüze
Jégcsapok zord hada között
Ég egy kis láng,
Mi érted gyúlt, világ.
E kába a világra érted költözött.
Lobban a kis láng, mint kialvó tűz
Ez csak reményed,
A bajból menekülésed.
Lelkedből minden rosszat kiűz.
Merőn néznek farkasszemet vele a jégcsapok
Mik azt hiszik, hogy övék minden,
Hogy náluk hatalmasabb nincsen.
Hogy ők erősek és elérhetetlenül nagyok.
Szegény világ! Barát-e vagy ellenség?
Kit válassz testvéredül,
Vajon ki lesz, ki egyszer ellened szegül?
A rossz vagy a jó lenne a nyereség?
Kicsi a láng, de képes nagyra nőni
S egyszer tűz lehet belőle,
Elolvaszthatja a jégcsapokat örökre.
S tudna a világon szeretetet, békét teremteni.
Beköltözne mindenki szívébe
Boldogságot hozna,
A raboknak szárnyakat adna.
És ennek nem lenne senki ellenére.
Kicsi láng még dacol a jégcsapok között
Álom még, hogy felemelkedik,
S egyszer belőle Szeretet-Tűz születik.
De ami késik, nem múlik! Szívembe máris béke költözött...


Őszbe hajló élet alkonyán csendesen mellém sodort a szél
Mikor már a szív hűlni készül, már szeretni nem is remél
Akkor jöttél te a messzi semmiből, észre sem vettelek
Mikor életem egén már hullani kezdtek a levelek 
Hogy is történt mindez meg velem, elmével fel nem foghatom
Hisz sosem lehetsz enyém, bűn szeretni téged, ezt jól tudom
Harcolt a józan ész, de az érzés oly erős, könyörtelen
Átgázolt, mint vadul tomboló vihar szívemen, lelkemen

Csalóka délibáb, ostoba, ábránd, de mégis jó nagyon
Rád gondolni minden este, s veled ébredni minden hajnalon
Ki is vagy te nékem? – éltető napom, őrzőm és támaszom,
Koldulva lesem a viszonzást mosolytól égő arcodon 




Ha akarod, most veled álmodok,
Szavaimmal megnyugtatlak,
Ami fájt, már soha ne fájjon.
Ha akarod, most elvarázsollak,
Koronaként kúszó fényben,
Testemmel lelked melegítem.
Ha akarod, karomba ringatlak,
Szívemhez hajtom fejedet,
Érezhessem lüktető sejtjeidet.
Ha akarod, szótlanul nézlek,
Gondokat távol, messze tartom,
Lágy szellőből szivárvánnyá válok.
Ha akarod, őrzöm féltett álmod,
Napsugár szirmokkal melegítelek,
Ha meglátsz, szemed káprázzon.
Ha akarod, karom feléd nyújtom,
Szívem fényét szórja mindörökké,
Ha nem bánod féltett Kincsem.


Elküldöm az angyalomat
Csak neked, csak neked
Had őrködjön minden éjjel
Feletted, feletted.
Mámort szórok kötényébe,
Harmatot, harmatot
Had ragyogjon szíved felett
Csillagot, csillagot.
Csókot festek a szárnyára
Perzselőt, perzselőt
Had ölelje fáradt tested
Reszketőt, reszketőt.
Dalt is küldök dúdolgatva
Hogy miért? Hogy miért?
Had töltsön el nyugalommal
Álmodért, álmodért.


Mint csillagok ragyogása.

Mint csillagok ragyogása,
Melyeket az Éj tündér hint az ég bársony kékjére,
Úgy ragyogjon fel szívedben a szeretet ezüst fénye.
A szeretet az Élet soha el nem hervadó virága,
Mindig tündököljön fénye, és világítson Neked
Az éjszakák magányába.



Ajándék legyen a szél, amikor arcodhoz ér,
ajándék legyen a tűz, ami lobogva előre űz.
Ajándék legyen a föld, ami ha kell fekete, ha kell zöld,
ajándék legyen a víz, ami szádba életíz.
Ajándék legyen a nap, ami reggelente simogat,
ajándék legye a hold, ami ha kell andalít, ha kell átkot old .
Ajándék legyen a kéz, ami érintést idéz,
ajándék legyen a szó, ami igaz és való.
Ajándék legyen ez a vers, ami kicsit suta de hozzád szól!



Mi vagy nekem?

Ki vagy nekem? Nem is tudom.
Talán egy csalóka remény?
Amelyről fájó magányomban
Vágyakozva álmodom én.
Mi vagy nekem? Semmi és minden
Megérteni tán még én sem tudom
Oly közel vagy és mégis távol
S én mindig rólad álmodom.
S talán megértenek, talán kinevetnek
A gondolatokat nem ismerem
S a jókedv, s a remény és a csüggedés
Egymással csatát vív a lelkem
Magamtól kérdem miért, minek
Mi értelme, hogy szeressek
Tudom, hogy semmi, mégsem vagyok képes
Arra, hogy felejtsek.
Sok mindent szeretnék mondani
És mégis jobb talán ha hallgatok
Nem tudom mit gondolnak felőlem
A szívükbe bele nem láthatok.
Bár úgyis mindegy lemondtam már mindenről
Az élettől, már nem sokat várok
Nekem még mindig csak a tövis jutott
Engem még mindig megcsaltak az álmok
Miért írtam most, azt sem tudom
Nem fért szívembe az érzelem.
S ha valami nagyon fáj belül
Néha, néha ki kell öntenem.
 Nagy László: Gondoltam egy álmot
Gondolatok és álmok útjába állok,
Érezem, nem lehet, nem teljesülhet, mire vágyok.
Szép és tiszta érzés, mit ezer sóhaj kísér,
Egy csodás emlék, mely még mindig, szívemben él.
Álmomban egy angyalt láttam,
Sötét, de csillagokkal teli éjszakában,
Magával vitt egy pillanatra,
Folyóparton leültünk egy üres padra.
Térdelek előtted szemedet nézem,
Felállni nem tudok, gyenge vagyok, érzem.
Megfogom kezed, lágy csókkal illetem,
Boldog vagyok, értelmet nyert életem.
Ezer kéz húzna el tőled, koldusként kidobva,
De nem tudnak, e történet meg lett valahol írva.
Égi dallam kisér minden gondolatom,
Sóhajtásod, jutalmazza gyengéd mozdulatom.
Még soha nem volt vágy kel útra lelkemben,
Elfoglaltad számodra fenntartott helyet, szívemben.
Tiszta szemed, s lágy mosolyod megigéz,
Boldogság fut végig azon, ki reád néz.
Törött üvegcserép döfi át dobogó szívem,
Millió gondolat repül, mint színpadi színen,
Ahol a közönség vért látni óhajt,
Senki meg nem hallva egy fájdalmas sóhajt.
Százszor jutva el legmélyebbre,
Ezerszer is veled a mennybe,
Kopár pusztaság, mit szívem nélküled érez,
Az üvegtüskét kihúzva lassan el is vérez.
Egy világító torony mi, hajóknak utat mutat,
Számomra semmi, nem marad más, csak a tudat.
Várom, hogy újra elnyomjon az álom,
Addig helyem nem találom, e világon…


MYSTYK